Aranyosi Ervin: Kiálltam a sorból


Hej barátom, van-e dédelgetett álmod?
Beálltál a sorba és most nem találod?
Látod a sok embert? Mind-mind azt keresi,
s hiszi, ott a sorban, másoktól ellesi!
Majd ott megmutatják, hogyan kell elérni,
hogyan kell harcolni, erősektől félni.
Mások hátán mászni, gyengét eltaposva,
s mikor számon kérnek, lapulni laposra.
Nekem elegem lett, kiálltam a sorból,
nem válik gazdaggá, aki pénzt megspórol!
Lemond örömökről, hogy vegyen valamit,
eladja a lelkét, s mást is erre tanít!
Ám, aki robotol magát teszi rabbá,
s a megszerzett kincs sem teszi gazdagabbá!
Mások irigysége az összes öröme,
s hamar reá szárad a szerzett kincs zöme.
Kiálltam a sorból és elkezdtem élni,
elengedtem múltam, jövőt sem kell félni!
Inkább kiélvezem perceimnek sorát,
fütyülök a széllel, rúgom az út porát.
Szívemben szeretet, két kezemmel szórom,
gyakrabban nevetek, sosem morgolódom.
Álmaim követem, békés úton járok,
a lelkembe nézve magamra találok!
Kiálltam a sorból, álmaimnak élek,
ha akad cimbora, hát vele zenélek!
Kenyerem megosztom, ki éhesebb nálam,
s tudom, nekem sem fog felkopni az állam.
Minden gazdagságom képzeletem adja,
s minden reggel felkel életem új Napja,
nem vagyok átlagos, kilógtam a sorból,
s nem zavar, ha ezért pár rabszolga korhol.
Tudod, még szebb lenne, ha más is kiállna,
ha az emberekből szabad lélek válna,
olyan, aki teremt, álmot vált valóra,
kik egymásért élnek, míg ketyeg az óra!
Milyen jó is lenne egymásért dolgozni,
egymás örömére világot foltozni.
Szeretettel venni egymást körbe-körbe,
s büszke szívvel nézni bele a tükörbe!

Wass Albert: Az igazit keresed?

Az “Igazit” keresed?
Én is azt kerestem sokáig,
s mikor megtaláltam, rájöttem, hogy hiba volt…
Most már az “Igazat” keresem…
Mert az “Igazi” szárnyakat ad, s aztán letépi rólad, az “Igaz” odaadja a sajátját, ha zuhanni kezdesz… Az “Igazi” megcsókolja a kezed, az “Igaz” megfogja… Az “Igazi” álmodik veled, az “Igaz” virraszt melletted…
Az “Igaziba” belehalsz, az “Igaz” meghal érted, ha kell…
Ha kérhetnék az Istentől magam számára valami szépet és nagyot, azt kérném, hogy adjon nekem is egy egyszerű kicsi házat, négy szobával, vadszőlős tornáccal, öreg körtefával. Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen, hogy ne férjen el benne izgalom, perpatvar, békétlenség. Csak én s az, akit szeretek…”

Juhász Gyula: Szerelem?

 
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.
 
Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.
 
Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!
 
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

Lélekfonalak

Két lélek ücsörgött fenn a fellegekben,
hosszan beszélgettek, jövőt tervezgettek.
Izgatottak voltak, útjuk lassan eljő,
kíváncsian várták, ki lesz majd az első.

Egy pár voltak ők itt, mennyek országában,
vajon mi vár rájuk emberi ruhában.
Reménnyel telt szívük, Isten szólt hozzájuk:
„Eljött hát az idő, új otthon vár rátok.”

A két kicsi lélek kézenfogva álltak,
mi lesz vajon vélük, ha útjaik elválnak.
Hogy ismerik fel majd, egymást, ott a mélyben,
hogy néz ki egy lélek emberszerepében.

Sokat tanakodtak, hogy legyen, mivégre,
aranygombolyagból fonalakat szőttek.
Lélekfonal szálak ragyogtak az égen,
állt a két kis lélek utazásra készen.

Fonal végét fogva lassan ereszkedtek,
egy napon a földön ketten megszülettek.
A két kicsi lélek új ruhácskát öltött,
kisfiút és kislányt csodáltak az ősök.

Lélekfonal végét szívükbe rejtették,
hogy egész életükben egymást így keressék.
Elteltek az évek, a lány már alig várta,
hogy lenn a földi létben párját megtalálja.

Egy havas, téli napon a lány egy fiút látva,
két szemébe nézve, tudta ő a társa.
Lélekfonal végét kutatta szívében,
várta, hogy a fiú is ezt tegye övében.

A fiú rá se nézett, elsétált mellette,
lélekfonal végét ő már elengedte.
A lány szíve kővé vált, lehet tán örökre,
hisz kicsi lélektársát, ő sohasem feledte.

Reményik Sándor: Egy lélek állt...

Egy lélek állt...
 
Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!
 
Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"
 
S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
 
A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!"
 
És szólt az Isten szigorún: "Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!"
 
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."